48

Agónia

Még aznap, amikor az adományozó okmányt elvitték a királyhoz, a bíboros átvitette magát Vincennes-ba. A király és az udvar szintén vele ment. A hatalmas fáklya utolsó fellobbanása még mindig elég fényt vetett, hogy sugárzásával elnyomjon minden más fényt. A fiatal XIV. Lajos különben, mint láttuk, hű bolygója volt, és élete utolsó percéig minisztere gravitáció­já­nak irányában mozgott. A bíboros betegsége, mint ahogy Guénaud megjósolta, rosszabbodott, többé már nem köszvényroham volt, hanem a halál rohama. Aztán volt még valami, ami az agonizáló miniszter utolsó perceit még gyötrelmesebbé tette: Mazarin nagyon nyugtalankodott a királynak küldött donációslevél miatt, amit Colbert szerint a király nem fog elfogadni, hanem visszaküldi neki. Mazarin, mint láttuk, nagyon bízott titkára jóslataiban, csakhogy hatalmas összegről volt szó, és bármily lángeszű volt is Colbert, a bíboros időközönkint azt gondolta magában, hogy a theatinus is tévedhetett, és neki éppoly kilátása van a mennybéli üdvösségre, mint arra, hogy XIV. Lajos visszaküldi a millióit.

Egyébként mennél tovább késlekedett az ajándék visszautasítása, Mazarin annál inkább be­látta, hogy negyven millió megér némi kockázatot, különösen olyan kétes dolog tekinte­tében, mint a lélek.

Mazarin mint bíboros és mint első miniszter, kis híján ateista és teljesen materialista volt.

Valahányszor nyílt az ajtó, hirtelen odafordult, azt hívén, hogy a szerencsétlen donáció érkezik vissza, aztán, mikor csalódott reményében, sóhajtva visszafeküdt, és újra, és még jobban érezte egy percre már-már elfelejtett kínját.

Ausztriai Anna szintén elkísérte a bíborost; szíve mélyén, bár a kor már önzővé tette, sajnálta Mazarint, egyesek szerint úgy is mint asszony, mások szerint úgy is mint királyné.

Így hát arca szinte már előre gyászt öltött, és az egész udvar követte példáját.

Lajos, hogy arcán ne lássék meg, ami lelke mélyén lejátszódik, rendületlenül lakosztályában maradt, s dajkája volt az egyetlen társasága; minél inkább érezte közeledni az időt, amikor megszűnik számára minden kényszerítés, annál alázatosabbnak és türelmesebbnek mutatko­zott, begombolkozva, mint minden erős ember, akinek valami célja van, hogy a döntő pillanatban annál hatásosabban léphessen fel.

Az utolsó kenetet titokban adták fel a bíborosnak, aki most is ragaszkodott színjátszó szokásaihoz, s küzdött a látszat, sőt a valóság ellen, s betegágyában fogadta az embereket, mintha csak valami múló baja volna.

Guénaud is a legteljesebben őrizte titkát, akárhogy faggatták, akárhogy firtatták, nem felelt egyebet, legfeljebb ezt: “Őeminenciája még tele van ifjúi erővel, de valamennyiünk felett Isten akarata uralkodik, és ha Isten úgy határoz, hogy a halál lesújt valakire, akkor le is sújt.”

Diszkrécióval, tartózkodással és előszeretettel hangoztatott szavait két ember kommentálta nagy érdeklődéssel: a király és a bíboros.

Mazarin a Guénaud jóslata ellenére még ámította magát, vagyis helyesebben: oly jól játszotta szerepét, hogy még a legravaszabb emberek is, azt állítva, hogy a bíboros hitegeti magát, csak azt bizonyították, hogy felültek színjátékának.

Lajos két nap óta nem látta a bíborost, egész figyelmével a donáció felé fordult, amely annyira foglalkoztatta Mazarint; voltaképpen határozottan tudta, hányadán áll vele Mazarin. XIII. Lajos fia, atyja példájára, annyira nem volt király eddig,76 hogy a legmohóbban vágyott bár az igazi királyságra, egyszersmind rettegett is tőle, mint ahogy az ember ismeretlen dologtól fél. Most tehát elhatározta, amit egyébként senkivel se közölt, hogy Mazarinnal négyszemközt fog tárgyalni. Ausztriai Anna, mivel mindig a bíboros betegágya mellett tartózkodott, szerzett elsőnek tudomást a király kívánságáról, ő közölte a haldokló Mazarinnal, aki a hírre összerezzent.

Mi célja lehet XIV. Lajosnak, hogy négyszemközt akar vele tárgyalni? Vissza akarja adni az adományt, ahogy Colbert mondta? Vagy pedig köszönettel meg akarja tartani, mint ő maga gondolja? Mégis, úgy érezvén, hogy a bizonytalanság csak fokozza szenvedését, a haldokló egy percig sem habozott:

- Őfelségét szívesen látom, rendkívül szívesen látom - kiáltott fel az ágy fejénél ülő Colbert-nak szemmel jelt adva, amit Colbert meg is értett tökéletesen. - Asszonyom - folytatta Mazarin -, felséged, ugyebár, kegyeskedik meggyőzni a királyt, hogy a tiszta igazságot mondom.

Ausztriai Anna felkelt; ő is szerette volna sürgősen tudni, mi lesz azzal a negyven millióval, amely titokban mindenkit foglalkoztatott.

Amikor Ausztriai Anna kiment, Mazarin nagy erőlködéssel felkönyökölt, és így szólt Colbert-hoz:

- Ó, jaj, Colbert, micsoda két rettenetes nap volt ez! Két halálosan kínos nap, és amint látod, még semmi újság amonnan.

- Türelem, monsignore - szólt Colbert.

- Megőrültél, te szerencsétlen! Türelemre intesz! Ó, Colbert, hiszen te kicsúfolsz engem. Haldoklom, és te azt mondod, várjak.

- Eminenciás uram - felelte Colbert szokott hidegvérével -, lehetetlen, hogy másként történjék, mint ahogy előre megmondtam. Őfelsége azért látogatja meg, mert személyesen adja vissza az adományt.

- És te csakugyan elhiszed ezt? Hát én éppen az ellenkező véleményen vagyok, meg­győződésem, a király azért jön, hogy megköszönje a negyven milliót.

Ebben a pillanatban visszatért Ausztriai Anna; az előbb fiához menvén, Mazarin előszobá­jában egy új kuruzslóval találkozott.

A kuruzslónak valami pora volt, amellyel állítólag meg lehetett volna menteni a bíborost. Ausztriai Anna ebből a porból vitt be Mazarinnak mintát.

Csakhogy Mazarin nem azt a csodaszert várta. Rá se akart nézni az orvosságra, kijelentette, hogy az élet egyáltalában nem éri meg azt a fáradtságot, amit fenntartására pazarolnak. De alig mondta ki ezt a bölcs aforizmát, hirtelen elárulta eleddig féltve őrzött titkát.

- Nem ez a legfontosabb mai helyzetemben, Madame - mondta. - Két nappal ezelőtt egy kis donációt küldtem a királynak, s mind a mai napig őfelsége, bizonyára gyengédségből, nem tett róla említést; de közeledik a véleménynyilvánítás perce, és kérem felségedet, mondja meg, mi a király nézete az ügyről.

Ausztriai Anna már éppen felelt, de Mazarin megállította.

- Az igazat mondja meg, Madame, Isten nevében kérem, csak az igazat! Ne áltasson hiú reménységgel egy haldoklót.

Nem folytatta, mert Colbert pillantása azt mondta neki, hogy rossz úton jár.

- Tudom - szólt Ausztriai Anna, és megfogta a bíboros kezét -, tudom, hogy eminenciád milyen nagylelkű volt, és fiamnak nem kis ajándékot adott, mint szerényen mondja, hanem hatalmas adományt; tudom azt is, hogy kínosan érintené eminenciádat, ha a király...

Mazarin megfeszített figyelemmel leste a királyné szavait. - Ha a király? - szólt.

- Ha a király - folytatta Ausztriai Anna - nem fogadná el jó szívvel azt, amit oly nemes lélekkel ajánlott föl neki.

Mazarin úgy hanyatlott vissza párnájára, mint Pantaleone,77 vagyis annak az embernek a kétségbeesésével, aki belenyugszik a hajótörésbe; de azért maradt még annyi ereje és lélek­je­len­léte, hogy Colbert-ra olyan pillantást vessen, amely felér tíz szonettel, vagyis tíz költe­ménnyel.

- Mert a visszautasítást - mondta a királyné - valamiképp sértésnek tekintette volna, ugye?

Mazarin csak a vánkoson görgette a fejét, de egyetlen szót sem szólt. A királyné félreértette, vagy úgy tett, mintha félreértené.

- Ezért jó tanácsommal közbenjártam a királynál - folytatta Ausztriai Anna -, és minthogy egyesek, mert kétségkívül irigylik eminenciádtól a dicsőséget, amit ezzel a tettével szerez, mindenképp be akarják bizonyítani a királynak, hogy vissza kell utasítania eminenciád adományát, én kemény harcot vívtam eminenciád érdekében, és oly sikerrel, hogy remélem, nem fogja ilyen sérelem érni.

- Ó - mormogta Mazarin bágyadtan -, felségednek ezt a szolgálatát nem felejtem el még hátralévő néhány órányi életem egyetlen percében sem!

- Különben nem hallgathatom el - folytatta Ausztriai Anna -, hogy nem könnyen sikerült véghezvinnem.

- A pokolba is! Elhiszem!... Ó, jaj!

- Jaj Istenem, mi baja?

- Valósággal meggyulladok.

- Nagy fájdalmai vannak?

- Mint az elkárhozottnak a pokolban.

Colbert szeretett volna a föld alá süllyedni.

- Akkor tehát - szólalt meg Mazarin - felséged azt hiszi, hogy a király azért jön... (itt elhallgatott néhány másodpercre)... hogy köszönetét fejezze ki?

- Azt hiszem - felelte a királyné.

Mazarin még egy gyilkos pillantással sújtotta Colbert-t.

Ebben a pillanatban az ajtónállók a király érkezését jelentették a népes előszobában. Ez a hír hatalmas zűrzavart támasztott, és Colbert, felhasználva az alkalmat, besurrant az ágyas szoba függönye mögé. Ausztriai Anna felállt, és állva várta be fiát. XIV. Lajos megjelent a küszöbön, tekintetét mereven rászegezve a haldoklóra, aki már annyi fáradságot se vett magának, hogy megmozduljon ama király érkezésére, akiről azt hitte, nincs mit várnia tőle.

Egy inas karosszéket gördített a bíboros ágya mellé, Lajos először anyját köszöntötte, aztán a bíborost, végül helyet foglalt. Utána leült a királyné is.

Ekkor a király hátranézett, a lakáj megértette tekintetét, és intett azoknak, akik a szobába sereglettek, hogy távozzanak, amire az ajtófüggönyök körül ólálkodó udvaroncok mind eltávoztak.

A bársonyfüggönyök leomlottak, s a szobában nyomasztó csend támadt. A király még nagyon fiatal volt és félénk, gyermekkori mestere előtt, akit most az agónia fenségében mégjobban tisztelt; nem merte tehát megkezdeni a társalgást, mert érezte, hogy minden szónak fontossága van, nemcsak a földi, hanem a túlvilági dolgokra nézve is.

A bíborost magát ebben a pillanatban egyetlen dolog foglalkoztatta: az adománylevél. Nem a szenvedés véste arcára a levertséget, nem az tette tekintetét komorrá, hanem a feszült várakozás, hogy mikor hallja meg a király szájából azt a hálálkodó szót, amely egy csapásra megöli minden reménységét.

A csendet Mazarin törte meg.

- Felséged most itt, Vincennes-ben, telepedett le?

Lajos igenlően bólintott.

- Ez igen nagy kegy - folytatta Mazarin -, amellyel kitüntet egy haldokló embert, s halálát ezzel enyhíteni fogja.

- Remélem - felelte a király -, hogy nem egy haldoklót látogattam meg, hanem egy beteget, aki csakhamar felgyógyul.

A bíboros a fejével olyan mozdulatot tett, amely ezt jelentette: “Felséged nagyon kegyes, de én már azt jobban tudom!”

- Ez az utolsó látogatása, felség - mondta fennhangon -, bizony, ez az utolsó.

- Ha így van, bíboros úr - szólt XIV. Lajos -, akkor most utoljára kérem tanácsát annak, aki mesterem, és akinek olyan sokkal tartozom.

Ausztriai Anna asszony volt, nem tudta visszafojtani könnyeit. Lajos maga is nagyon megindult, és Mazarin még jobban meg volt hatva, mint két vendége, csakhogy ő más okból. Újra csend támadt. A királyné megtörölte könnyes orcáját, és Lajos is erőt vett magán.

- Azt mondtam - folytatta a király -, hogy sokkal tartozom eminenciádnak.

A bíboros csaknem felfalta tekintetével XIV. Lajost, mert érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat.

- És - szólt a király - mai látogatásom fő célja, hogy megköszönjem eminenciádnak barátsága utolsó tanújelét, amit hozzám juttatott.

A bíboros orcája beesett, szája félig kinyílt, és élete legszánalmasabb sóhajtása készült kifakadni kebléből.

- Felség - szólt -, kifosztottam szegény családomat, tönkretettem enyéimet, de legalább nem mondhatja senki, hogy nem áldoztam fel mindenemet a királynak.

Ausztriai Anna ismét felzokogott.

- Kedves Mazarin úr - mondta a király sokkal komolyabb hangon, mint ahogyan fiatal korától várni lehetett volna -, amint látom, félreértette szavaimat.

Mazarin felkönyökölt.

- Eszem ágában sincs tönkretenni szegény családját, vagy megrövidíteni kedves embereit. Ó, erről szó sem lehet.

“Ahá! Most visszaad valami hitvány morzsát - gondolta magában Mazarin. - Legyünk rajta, hogy legalább mennél nagyobb legyen a morzsa.”

“A király elérzékenyedik és nagylelkűsködik - gondolta magában a királyné. - Vigyázzunk, hogy érzelmességében ki ne dobja a pénzt az ablakon. Hiszen talán soha többé nem kínálkozik ily alkalma a meggazdagodásra.”

- Felség - mondta hangosan a bíboros -, családom igen nagy, és unokahúgaim igencsak megsínylik majd, ha nem élek többé.

- Ó - szólt közbe a királyné -, családja miatt sose nyugtalankodjék, kedves Mazarin úr: barátai a mi barátaink, unokahúgai pedig az én gyermekeim, őfelsége húgai lesznek. És ha Francia­országban valaki kedvezményhez juthat, akkor elsősorban eminenciád szerettei lesznek azok.

“Füst! Csak füst!” - gondolta magában Mazarin, mert mindenkinél jobban tudta, mennyire lehet a királyok ígéretében bízni.

XIV. Lajos a haldokló arcáról leolvasta gondolatait.

- Nyugodjék meg, kedves Mazarin úr - mondta a király, szomorú mosoly mögé rejtve a gúnyt -, a Mancini kisasszonyok eminenciádban ugyan legdrágább kincsüket veszítik el, de azért mégis ők lesznek Franciaország leggazdagabb örökösnői; és minthogy nekem akarta adni hozományukat...

A bíboros lihegve figyelt.

- Én visszaadom nekik - folytatta Lajos, közben kebléből elővette és a bíboros elé tette az adományról szóló pergamentekercset, amely két nap óta annyi vihart támasztott Mazarin lelkében.

- Nem megmondtam, monsignore? - mormogta a függöny mögül egy hang, mint valami lehelet.

- Felséged visszaadja donációmat! - kiáltott fel Mazarin, s annyira megzavarta a váratlan öröm, hogy még a jószívű adakozó szerepéről is megfeledkezett.

- Felséged visszaadja a negyven milliót! - kiáltott fel Ausztriai Anna, annyira elképedve, hogy kiesett a lesújtott nő szerepéből.

- Visszaadom, bíboros úr, visszaadom, anyám - felelte XIV. Lajos, és kettétépte a pergamen­tekercset, amit Mazarin még nem mert átvenni. - Megsemmisítem ezt az okiratot, amely kifosztana egy egész családot. Az a vagyon, amelyet őeminenciája az én szolgálatomban gyűjtött, az övé, és nem az enyém.

- De felség! - kiáltott Ausztriai Anna. - Felséged elfelejti, hogy a pénztárában már tízezer tallérja sincs!

- Madame, első uralkodói tettemet most vittem véghez, és remélem, méltón kezdtem meg általa uralkodásomat.

- Felségednek igaza van! - kiáltott fel Mazarin. - Felséged tette igazán nagy és nemes cselekedet...

És Mazarin gondosan megvizsgálta egytől egyig a darabkákat, a takaróján szétszórt papírt, mert meg akart győződni, hogy csakugyan az eredeti donációs levelet tépte-e szét a király, nem pedig valami másolatát-e.

Pillantásával végre megtalálta azt a darabkát, amelyen saját névaláírása volt, és szinte aléltan hanyatlott vissza párnájára.

Ausztriai Anna, nem tudva keserűségét elpalástolni, égnek emelte a karját és a szemét.

- Ó, felség - mondta Mazarin -, áldja meg az Isten! Egész családom áldani, szeretni fogja felségedet!... Per Bacco!78 Ha valaha is elégedetlenségre ad okot a családom, csak ráncolja össze a szemöldökét, felség, és én felkelek síromból!

Ez a komédia nem érte el a királynál azt a hatást, amire Mazarin számított. Lajos esze már egészen más, fontosabb dolgokon járt, Ausztriai Anna pedig úgy dúlt-fúlt haragjában fia nagylelkűsége és a bíboros kétszínűsége miatt, hogy felemelkedett helyéről, és eltávozott a szobából, csöppet sem törődve vele, hogy ez ellentmond a gyászának.

Mazarin mindent megsejtett, s félve, hogy XIV. Lajos meggondolhatja magát, másfelé akarta terelni a király gondolatait, és elkezdett jajgatni, kiabálni, akárcsak Scapin abban a pompás bohózatban, amit a mogorva és dörmögő Boileau szemére mert vetni Molière-nek.

Mazarin jajgatása azonban lassankint lecsillapodott, és amikor Ausztriai Anna kiment a szobából, hirtelen meg is szűnt.

- Bíboros úr - szólt a király -, van-e valami mondanivalója számomra?

- Felséges uram - felelte Mazarin -, máris maga a bölcsesség és okosság; nagylelkűségéről nem is beszélek. Amit az imént tett, elhomályosít mindent, amit nagylelkű emberek valaha, akár az ókorban, akár az újabb időkben tettek.

A király hidegen hallgatta ezt a dicséretet.

- Tehát csak köszönetet mond, monsignore, és tapasztalatai gazdagságából, amely híresebb, mint az én bölcsességem, okosságom és nagylelkűségem együttvéve, nem nyújt semmiféle baráti útmutatást, aminek hasznát vehetném a jövőben?

Mazarin egy pillanatig elgondolkodott.

- Felséged az imént - szólt a bíboros - nagy jót tett velem, vagyis családommal.

- Erről többé ne beszéljünk - szólt a király.

- A negyven millió fejében, amelyet felséged királyi gesztussal visszaadott, én is adok felségednek valamit.

XIV. Lajos oly mozdulatot tett, amely tisztán kifejezte, hogy mindenféle hízelgés rosszul esik neki.

- Tanácsot adok felségednek - folytatta a bíboros -, oly tanácsot, amely többet ér a negyven milliónál.

- Bíboros úr! - szólt közbe Lajos.

- Felség, hallgassa meg tanácsomat.

- Hallgatom.

- Jöjjön közelebb, felség, mert nagyon gyönge a hangom. Közelebb, felség, még közelebb.

A király a haldokló ágya fölé hajolt.

- Felség - mondta Mazarin oly halkan, hogy hangja mintha sír mélyéről hatolt volna a király fülébe -, sohase legyen főminisztere.

Lajos visszaegyenesedett, és meglepetten nézett Mazarinra. Tanácsa vallomás volt. Mazarin őszinte vallomása valóban kincset ért. A bíboros hagyatéka csak ebből a néhány szóból állott, de ez a néhány szó megért negyven milliót.

A király egy pillanatra szinte elkábult. Mazarin ellenben úgy tett, mintha valami magától értetődő dolgot mondott volna.

- Végül pedig: nincs-e családja tagjain kívül valaki - kérdezte a király -, akit figyelmembe ajánl, Mazarin úr?

Az ágy függönye mögül halk kapirgálás hallatszott. Mazarin megértette a jelzést.

- De van, felség - felelte élénken. - Felséged figyelmébe ajánlok egy nagyon okos, becsületes és ügyes embert.

- Mondja meg a nevét, bíboros úr.

- A neve még ismeretlen felséged előtt: Colbert, az intendánsom. Próbálkozzék meg vele, felség - tette hozzá Mazarin hangsúllyal. - Minden dolog, amit megjósolt, úgy teljesedett be, ahogy előre megjövendölte. Biztos tekintete van, és sohase téved. Felségednek sokkal tartozom, de azt hiszem, ha odaadom Colbert-t, leróttam minden tartozásomat.

- Jól van - felelte XIV. Lajos kissé hidegen, mert Colbert nevét csakugyan nem ismerte még, és a bíboros elragadtatását csak a haldokló önkívületének tudta be.

A bíboros hátrahanyatlott párnájára.

- Most pedig Isten vele, felség... Isten vele! - mormogta Mazarin. - Fáradt vagyok, és még nehéz út áll előttem, amíg új uram elé kerülök... Isten vele, felség!

Az ifjú királynak könny szökött a szemébe. A haldokló fölé hajolt, aki félig már halott volt, aztán gyorsan kiment a szobából.